A sportágankénti áttekintés utolsó bejegyzése természetesen a futásról szól. A triatlon versenyek esetében ez az utlosó szám, vagyis a befutó a szó szoros értelmében értendő. A futás egészen különféle okokból, önmagában véve talán a legnépszerűbb mozgásforma. Sarkosan fogalmazva nem életidegen egy két lábon járó szárazföldi emlős számára, mint például az úszás vagy a kerékpár.:) Maga a mozgás kiindulópontja a mindennapokban használt gyaloglás, nem ugrunk vízbe vagy ülünk rá valamire. Ez a szemléltetés ha másra nem is, arra jó hogy lássuk mennyivel nehezebb a bringát és az úszást jól csinálni mint a futást. Nyilván a futásnak is megvan a maga technikája de az alapok bennünk vannak, ellentétben például az úszással.
A felkészülés során többféle futóedzést végzünk. Van az úgynevezett futóiskola amiben leginkább a futástechnikát segítő gyakorlatok vannak, természetesen futómozgás közben. Vannak iramjáték edzések, ami egy előre eltervezett versenytempó, vagy annál picit gyorsabb tempó és a laza futás közti váltakozásokból áll. A fokozó futások, melyek nevéből adódóan egy előre meghatározott távolság vagy idő után egyre erősebb tempóban zajlanak. Vannak úgynevezett kombó futó edzések, ezek közvetlen bringa után vannak, és azt segítik elő hogy a mozgásunk minél hamarabb átálljon futómozgásra, egy teljesen más mozgásformáról (ez nem könnyű, főleg a sebesség különbség miatt). Végül pedig van a hosszú futás, ami egy nagyobb távolság, laza alacsony pulzussal való lefutásából áll. Léteznek még más edzés típusok is de én csak ezeket végzem. Minden edzésfajta más más célt szolgál, így fontos ezek sorrendjének és intenzitásának betartása.
Mint megannyi ember aki megelégelte a tunyulást én is futással kezdtem a kanapéról való felállást. Elsőre nem jutottam sokkal messzebb mint az utca vége, de hamar rátaláltam egy fokozatos edzéstervre, aminek a célja az első 5km lefutása volt. Egy perc séta egy perc futás tizenkétszer ismételve. Minden így kezdődött. A vártnál jobban fejlődtem, és bár oda volt írva hogy tartsuk be pontosan az edzéstervet, én pár hét után gyakran éreztem úgy hogy feleslegesen gyalogolok annyit. Szóval jól mentek a dolgok, hat hét után könnyedén abszolváltam az első 5km-emet. Ekkor már kapcsolatba kerültem Mikivel, akiről tudtam hogy triatlonozik, illetve Pepe felkészülését is nyomon követtem, aki készült az Ironman-re. Felmerült bennem hogy milyen jó lehet változatosan sportolni és tulajdonképpen a triatlon mennyire szuper e-tekintetben. Feldobtam Mikinek az érdeklődésem, de szokásomhoz híven teleraktam aggályokkal, amiket hamar lecsitított. Sőt felajánlotta segítségét, és a mai napig Ő írja az edzésterveimet, amiért nagyon hálás vagyok és nem győzőm megköszönni.
A közös munkánk első célállomása a 2012-es vivicitta 12 km-es távja volt. Erre készültünk és a célidőm az egy órán belüli teljesítés volt. Életem első futóversenye volt ez, picit izgultam is. Megtudtam hogy az ilyen versenyeken vannak úgynevezett iramfutók, akik különböző színű lufikkal a csuklójukon a hátukra írt iramot futják. Tulajdonképpen hozzájuk kell közel lenni ha az ember nem akarja túlságosan elfutni az elejét és/vagy nem bízik az erőbeosztásában. Kinéztem hát a nekem való 5'00"/km tempójú lufit de valahogy már az első kilométeren mögém került és nem is találkoztam vele többet. Az órámat és a kilométertáblákat azért figyelgettem, láttam hogy nincs baj a tempómmal, és már azt is láttam hogy ez vastagon meglesz. Végül 57:06 alatt értem célba amivel nagyon elégedett voltam. Ezután folytattuk a triatlonos felkészülést, de pár héttel a verseny után már ki is néztük a megfelelő félmaraton versenyemet is, ami május 19-ére esett. Ekkor már látszott hogy a futás elég jól megy nekem, és érezhetően gyakorlatilag hétről hétre a mai napig azt érzem hogy fejlődök. A májusi félmaraton verseny Siófokon volt, ahova egyedül mentem, pontosabban futóként egyedül, egy barátom elkísért. Itt a célidőm az 1:50:00 volt, ami megint picit óvatos elvárás volt, mert a verseny első harmadától kezdve az 1:45:00-val voltam harcban, de végül az is "vastagon" meglett, mivel 1:42:22-es idővel értem célba. Ez az eredmény még a vivicittán mutatott teljesítményemet is felülmúlta elvárás tekintetében. Nagyon boldog voltam hogy életem első félmaratonján ilyen jó időt futottam. Azóta sem futottam félmaratont (áprilisban vivicittán készülök ezt megdönteni), de most kb olyan 1:35:00-ös időre vagyok jó, és ez már nem óvatos becslés. Azzal is tisztában vagyok hogy ezután már minden percért meg kell izzadni. Már nem lesznek hatalmas PB-k, most még tudok rajta kb 7 percet javítani, de ez az utolsó ilyen alkalom.
Ezután sok triatlonos edzés és több triatlonverseny következett, melyek végén rendre katasztrofális időket futottam. Azt mondják egy jól felkészült triatlon versenyző, a verseny végén nem fut sokkal rosszabbat, mintha külön futná meg ugyanazt a távot, szimpla futóversenyként. Na nálam ez nem így volt, viszont nem is voltam elég erős ehhez a kitételhez, fél évvel azután hogy elkezdtem a triatlonozást. Szóval a triatlon szezon után az év legnagyobb maraton versenyére kezdtünk készülni, a Spar maratonra. Nagy lépés volt ez, egy évvel azután hogy felálltam a kanapéról. A maraton egy olyan távolság ami csak távolságban kétszerese a félmaratonnak, felkészültségben, érzelmekben és fejben sokszorosát kell tudni hogy valaki rajthoz merjen állni. Persze tudatos felkészüléssel ezt szinte bárki meg tudja oldani, aki nincs akadályozva fizikailag ebben. Még az is meg tudja csinálni aki nem tud erről, kell hozzá egy nagy adag bátorság, és kis jó értelembe vett "nem normálisság", amit gyakran hall majd a környezetétől:). Én személy szerint félni nem féltem már ekkor a távtól, mert eddigre felépült egy olyan erőnlét amiben maximálisan bíztam. A kérdés szinte csak az idő volt, az hogy le tudom-e futni ekkor már nem volt kérdés. Kitűztük a 4:00:00-án belüli célba érkezést, olyan kitétellel hogy elengedem az időt menet közben, ha ez a teljesítés rovására megy vagy veszélyezteti azt. Az erőbeosztásom ekkora már szépen kialakult, így bíztam magamban. Csatlakoztam hát a négy órás lufihoz, amit 36 km-ig kb 50 méteres távolságból követtem, ahol pokoli nehézzé vált a dolog és elúszni látszott a négyórás terv. Itt már nem volt olyan könnyű elengedni ezt, mint ahogy ezt előzetesen magamnak megígértem. Néztem az órát a km. táblát, és a lufi is szép lassan távolodott, itt legszívesebb elsírtam volna magam, úrrá lettek rajtam az érzelmeim. A 39.- km-nél aztán valami történt, találkoztam Pepével aki épp sétált. Mikor elfutottam mellette meg akartam neki mutatni milyen jól vagyok, mikor észrevettem hogy az erőfitogtatás által mutatott tempó tulajdonképpen megy igazából is. Elkezdtem nyomni és újraszámolni mindent, a lufit ekkor már nem láttam, pláne hogy az utolsó két kilométeren sok kanyar volt. Néztem táblát időt osztottam szoroztam és mindannyiszor az jött ki talán meglehet, pokoli hajrába kezdtem amit a célegyenesben álló tömeg csak fokozott. Mikor beértem az én órám 4:00:13-at mutatott, ami pontosabb mint a nagy óra ugye, mert a tömegrajt miatt kb. három perc volt mikorra alákerültem és a chipem aktiválódott. A nagy órán 4:03:50 körüli idő volt. Itt már éreztem hogy nem lesz meg, de meg kellett várnom vele a hivatalos időket. Végül 4:00:34 lett, ami nagyságrendben az elvárt volt, viszont egy egész pici csalódás volt bennem, amiatt hogy nem kezdődik hármassal. Ma már ez kevésbé érdekel és büszke vagyok arra a napra, életem első maratonjára, akkor elárasztott a megcsináltam érzés. Ráadásul a két félmaraton közt alig egy perc különbség volt, úgyhogy erőbeosztásból is jelesre vizsgáztam.
Esetemben nyugodt szívvel kijelenthető hogy a futás a legerősebb számon. Ezt nem csak az idők és a fejlődésem támasztja alá, hanem az érzelmeim is. Élfutó már nem leszek, mint ahogy él triatlon versenyző sem, de nagyon sokat fogok még javítani az időeredményeimen, ami teljes mértékben kielégíti a bennem lévő versenyszellemet.
